POROSZORSZÁG

A XVIII. század elsõ felében német területen is megalakultak a huszárezredek. A porosz hadvezetés 1721-ben Insterburgban szervezett huszárcsapatot, amelynek két századnyi legénységét magyar és román lovasokból toborozta. I. Frigyes nagy megelégedéssel nyilatkozott ezekrõl a huszárokról, úgy rendelkezett, hogy kétszerezzék meg létszámukat; ugyanakkor azt is elrendelte, hogy állítsanak fel a fõvárosban egy testõr-huszárszázadot. A német huszárok tehát két közvetlen õsre tekinthetnek vissza: a két századnyi insterburgi sorhuszárra, és a berlini testõrszázadra, melynek tagjait Ziethen-huszároknak hívták késõbb. Ezek a huszárok azonban még nem sajátították el kellõképpen a huszáros harcmódot. I. Frigyes szerint ezt a magyar huszároktól kell megtanulni vagy ellesni, ezért azzal a megbízással küldte el 1735-ben Hans Joachim Ziethen kapitányt, a porosz huszárság tulajdonképpeni megteremtõjét a rajnai hadjáratba, hogy figyelje meg jól a magyar huszárok harcmodorát. Utasította, hogy

"...kísérje figyelemmel rendtartásukat is, hogy mindazt, amit eltanultunk, bevezethessük a mi huszárjainknál is..."

(Ziethen magyar mestere egyébként Baranyai alezredes lett, és kettõjük között meleg barátság fejlõdött ki. De múltak az évek és a barátok 1741-ben már mint ellenfelek kerültek egymással szembe. Rotschlossnál Baranyi alól kilõtték a lovát, és csak nagy üggyel-bajjal menekült meg. Másnap levelet írt Ziethennek, amelyben ez állt:

"Én ugyan igazi jó tanítványt neveltem itt fel."

Az igazi iskolát azonban a mollwitzi csata (1741) jelentette, amikor a poroszés magyar huszár ellenfélként került szembe egymással. Itt látta elõször II. Frigyes a magyar huszárt verekedni. Ennek hatására mondta a küzdelem után saját katonáiról:

"Minden porosz gyalogos egy-egy Caesar, de a lovasság fabatkát sem ér, hogy az ördög vinné el!..."

Mollwitznál ugyanis az történt, hogy a császári lovasság vértesei és dragonyosai (a huszárok a második vonalban maradtak, tartalékban) teljes vágtában rohamozták meg a túlerõben lévõ poroszokat, akik még járatlanok voltak a gyors lovasroham elhárításában. Ennek a rohamnak a hatására hagyta el a csatateret maga II. Frigyes is, akit a huszárok vettek üldözõbe; kíséretének több tagját elfogták, a királyt is csak a kora tavaszi sötétedés mentette meg a fogságtól. II. Frigyes hadvezérei így jellemeték a huszárokat:

"...Ez az ördögi fajzat okozta, hogy képtelenek voltunk elhagyni a helyünket...Ha megmozdultunk, utánunk lövöldöztek, ha megindultunk, karddal támadtak ránk...Csupa kisháború...nem vághattunk vissza mindenütt...Hosszában portyázták végig a huszárok az országot...Szinte a napvilágot is elzárták a porosz tábor elől...a magyar huszárok záróláncán egyetlen küldönc vagy üzenet sem jutott át...."

Végül is a kétszeres porosz túlerõ kerekedett felül a csatatéren.

Végeredményben tehát a mollwitzi csata volt a porosz huszárság születésnapja. II. Frigyes ekkor ismerte fel a korszerû lovasság jelentõségét, mint a csatát eldöntõ tényezõt. Átszervezte a porosz hadsereg lovasságát és arra törekedett, hogy a lovasság minél gyorsabb, mozgékonyabb és "huszárosabb" legyen. 1743-tól kezdve a bécsi porosz követség toborozta a magyar huszártiszteket. Mária Terézia berlini követe azt jelentette, hogy akadt olyan nap, amikor tíz magyar huszártiszt szegõdött el poroszországi alakulatokhoz. A porosz szolgálatba állt huszár törzstisztek nevei máig fennmaradtak, arra azonban csak következtetni lehet, hogy a legénység között mennyi volt a magyar. Adat tanúskodik arról, hogy Ziethen ezredének huszárjai nagyrészt magyarok voltak. Egy alkalommal megtették, hogy korábbi egyenruhájukat felöltve egyszerûen átlovagoltak a császári seregen...
A porosz huszárok lassanként teljesen átvették a magyar huszárok harcmódját, a többi pedig az osztrák kürasszír támadást és a dragonyos lendületet. II. Frigyes megparancsolta:

"A támadással mindenkor meg kell elõzni az ellenséget."

Azt a tisztet aki "bevárná az ellent" elbocsátással fenyegette. Ügetésben kell elõrenyomulni ugyan, de az ellenségtõl kétszáz lépésre már vágtában, megeresztett kantárszárral, "a lehetõ legnagyobb gyorsasággal reá törni". Az egyik csata elõtt azzal fenyegette a lovascsapatok parancsnokait, hogy gyalogos õrcsapattá szervezteti át azt a lovasezredet, amelyik visszafordul.

A magyar "tanító" és a porosz "tanítvány" méltó ellenfélnek bizonyult az osztrák-porosz örökösödési háború idején. Mária Teréziának több és jobb huszárja volt, gyalogsága azonban nem harcolt olyan jól, mint a poroszoké, emellett a porosz hadvezetés átgondoltabban és merészebben cselekedett. A császári sereg erõsségét a vértes, a dragonyos, a huszár, egyszóval: a nehéz- és könnyûlovasság együttmûködése jelentette. Az "ataque"-ot a vértesek kezdték, a megingatott ellenségre a huszárok vetették rá magukat.