A POLTAVAI CSATA, 1709. JÚLIUS 8.

1708-1709 telét nem töltötték tétlenül XII. Károly hadai Ukrajnában. Újabb és újabb hadmozdulattal kísérelték meg, hogy valamelyik, Moszkva felé vezető úttól elvonják az azt fedező orosz kötelékeket. Erőfeszítésük azonban hiábavaló volt, a szemben álló hadak teljesítették I. Pétertől kapott parancsukat, nem mozdultak, így Oroszország belseje felé nem nyílt meg egyetlen út sem.

1709 februárjában a svéd uralkodó úgy döntött, hogy felhagy kíséletetezésével, megfelelő terepen összevonja alakulatait, s ott felkészíti azokat egy tavaszi erőteljes előrenyomulásra, egyúttal ott várja be a magához rendelt erősítést. Az határozott célja volt, hogy az összevonás körletével továbbra is megtartsa kedvező pozícióját, amellyel a Dnyepertől északra rendelkezett. Ide ugyanis viszonylag könnyen utána vonulhattak Lengyelországban hagyott csapatai, innen megfelelő
védelmet tudott nyújtani a szövetséges zaporozsjei és doni kozákoknak, itt bevárhatta a remélt oszmán támadást bevezető krími tatárokat, itt egy esetlegesen bekövetkező orosz támadás előli visszavonuláskor természetes védelmet nyújthatott számára a méltóságteljesen hömpölygő folyam, amelyen csak át kellett kelnie.

Végül is hídfőszerű állását Moszkvától mintegy 700 kilométerenyire délnyugatra a Dnyeper két mellékfolyóját képező Psziol és Vorszkla között mintegy 50 kilométernyi szélességben építette ki. Gondolt eközben arra is, hogy katonáinak megfelelő tér és élelmezési bázis álljon rendelkezésére, és arra is, hogy ne kerüljenek túlságosan távol, támadás esetén időben felzárkózhassanak egymáshoz.

Az orosz cár világosan átlátta ellenfele elképzelését, s ennek megfelelő ellenintézkedéseket tett. Márciusban Seremetyev tábornagy erős, főleg lovas erőkből álló csoportosítását a svédektől északkeletre fekvő Bjelgorodból elvonta nyugatra a Psziol folyó mellé, hogy lezárja ezt a Moszkva felé vezető, északi irányban futó völgyet. A másik völgyben a svédektől délre a Vorszkla folyó melletti erődöt megerősíttette Menysikov tábornagy erőivel. Mivel egyre-másra érkeztek álhírek a tatárok hadrakelési készülődéséről, a felvonulási út lezárására odarendelte Kijovától (Kijev) délkeletre Goltz altábornagy csoportosítását, egyúttal kapcsolatot teremtett a kelet-lengyelországi területeken svédellenes fegyveres felkelés érdekében szervezkedő Sieniawski gróffal, lengyel koronamarsallal, majd csapatokat küldött megsegítésére.

XII. Károly látszólag a hátában zavaró Poltava erődtől kívánt megszabadulni, mivel erőit úgy csoportosította át, hogy májusban a tavasz beköszöntével megtámadhassa azt. I. Péter ezúttal azt ismerte fel, mennyire fontos lehet a harc a Vorszkla menti erődnek a megtartására, hiszen az itteni harcba bocsátkozással lehetségessé vált a svédek távol tartása Moszkvától. Ugyanakkor, ameddig lehetséges volt, nem kívánt nyílt csatába bocsátkozni, elegendőnek vélte az előző évihez hasonló, a svédeket Moszkva elleni támadásukban gátló és így célravezető manőverezést.

Ezért úgy döntött, hogy főerőit Poltavával szemben a Vorszkla keleti partján gyülekezteti. Miután a Volkonszki generális-főstrázsamester alárendeltségébe helyezett kikülönített csoportosításnak sikerült a Mazeppa előző esztendei veresége után is a svéd szövetség mellett kitartó Gorgyejenko zaporozsjei hetman bázisait megsemmisíteni, Seremetyev erőit is a főerőkhöz rendelte a cár.

Ezúttal viszont a svéd király látta át az orosz cár célját. Ezért óvakodott attól, hogy átkeljen a Vorszkla folyón, és az orosz főerők esetleges továbbvonulásával még messzebb kerüljön hadicéljától. Ezzel szemben Poltava körülzárásától, megostromlásától kezdettől fogva azt remélte, hogy neki sikerül kicsalogatni az orosz főerőket előnyös állásaikból, és az általa elképzelt módon tudja azokat döntő csatára kényszeríteni. Ha csupán az erőd elfoglalása lett volna számára fontos, akkor még az orosz erősítések beérkezte előtt támadta volna meg.

Ehhez azonban csak azután kezdett, miután több mint 4000 orosz katonára szaporították a védőrséget, és jelentősen megerősítették a védműveket. Sőt, miután nagyon lassan dél felé mozogva, végül is körülzárta az erődöt, a svéd hadsereg nem a sík terepen nyugat felől kezdett hozzá az ostromhoz, hanem a sokkal nehezebb, mélyebb fekvésű terepen dél felől. Ebbe az irányba a svéd gyalogság fele, 5 zászlóalj, azaz 7290 fő nyomult előre, amelyet 2 ágyú is követett. A gyalogság másik fele, ugyancsak további 5 zászlóalj, vagyis 7290 fő, megerősítve 2 ágyúval, észak felől zárta be az ostromgyűrűt. Itt az erődtől a svéd csapatokat egy széles és hosszú patakvölgy választotta el.

A gyalogságot kívülről mindkét irányban a lovassvadronok egy része fedezte. A svéd reguláris lovasság összlétszáma 8500 fő volt. A svéd svadronok közé azonban be voltak osztva még a svédek mellett kitartó doni és zaporozsjei kozákalakulatok, valamint egy, részben magyarokból álló huszársvadron, összesen mintegy 4500 fő. Ezek a magyarok a Rákóczi-szabadságharc hanyatló szakaszában otthonról elszökött és a határ menti lengyel területeken a svéd hadakhoz csapódott harcosok voltak. A svéd lovasság zöme - elsősorban a vértesek - Poltavától északészaknyugatra a Vorszkla partján sorakozott fel, mivel csak ott

volt várható az orosz főerők átkelése. A két lovasvonal megerősítésére 1-1 gyalogzászlóaljt is, összesen 2916 főt, beosztottak. E csoportosítást Rehnschiöld tábornagy, XII. Károly talán egyetlen bizalmasa, egykori katonai nevelője vezényelte.

A svédek egyébként egyáltalán nem igyekeztek az ostromnál szokásos futóárkok elkészítésével, sőt a Vorszkla folyón átvezető fahidat is csak akkor robbantották fel, amikor az orosz főerőktől május közepén további 1200 fős erősítést küldtek át az erődítménybe. Mindez XII. Károly csata- és nem ostromszándékát tükrözte. Ugyanebből a szándékból fakadóan a svéd uralkodó, generálisai nagy csodálkozására, nem sietett parancsot adni az erődítmény megrohanására, amikor jelentették, hogy a déli vonalon erre minden előkészület már megtörtént.

Ezúttal XII. Károly elképzelése érvényesült, a június elején megérkező I. Péter engedélyezte, hogy az ostromlottak felmentése céljából a főerők gyalogsága számára kiépítsék a legrövidebb utat a Vorszkla folyó irányába a part menti vizenyős réteken át. Harci előkészületként ezután az oroszok is elkezdtek lövészárkokat ásni a parton, sáncokat emelni az odavezető utak mentén. Már eközben megkezdődött az egyre gyakoribb és egyre hevesebb gyalogsági tűzváltás a beásottak, elsáncoltak között. Ugyanakkor az orosz lovasok az erődítménytől délre és északra gázlókon átkeltek a folyón, és rá-rátámadtak az ostromlókra, hogy az ostromlottaknak bátorítást adjanak.

A legerősebb összecsapás az erődtől délre átkelő orosz erők és a svéd kötelékek között a régi időszámítás szerint június 17-én volt. Ez alkalommal személyesen állt hadai élén XII. Károly, és bal lábán súlyos lőtt sebet kapott. Mit sem törődve ezzel, az e frontszakaszon elért siker után azonnal az erődtől északra levő csoportosításhoz vágtatott, mivel ott is jelentős erők támadtak. Miután itt is személyesen vitte diadalra katonáit, eszméletlenül zuhant le lováról.

E naptól kezdve lövegtalpra szerelt fekvőalkalmatosságról buzdította harcra katonáit, a hadműveletek irányítását azonban teljesen átengedte Rehnschiöldnek. Pedig egyre szaporodtak az orosz támadások a túlsó partról, mivel a helyzetét egyre súlyosabbnak ítélő Kelen óbestester Poltava erődítményparancsnoka, mind sürgetőbben kérte a cártól üreges ágyúgolyókban átlőtt üzeneteiben a körülzárt harcosok felmentését.

Nem tudhatta, hogy már a június 17-i haditanácson megszületett a döntő határozat, és az aznap indított támadás már e döntés jegyében kezdődött. A különösen Seremetyev nyomására elfogadott és a cár által jóváhagyott haditanácsi határozat azt tartalmazta, hogy az orosz főerők addigi állásaikat elhagyva, Poltavától északra átkelve a folyón, onnan kezdjék meg az erődítmény felmentését, s ha kell ennek érdekében vívjanak csatát, vagyis mindazt, amit egész addigi manőverezés svéd uralkodó el akart érni.

Június 17-22. között folyt az orosz főerőknek a partváltása, és ebben a svéd erők egyáltalán nem akadályozták meg őket, sőt a Petrovka falunál, Poltavától 2 kilométernyire északra elhelyezett dragonyosezredet még vissza is vonta a svéd hadvezetés, mivel ezt a helyet választotta ki az orosz hadvezetés az átkelés legdélibb pontjaként. Ezekben a napokban egyébként a svéd király súlyos seblázzal küzdött, de jobb pillanataiban elégedetten hallgatta a jelentéseket. Ezek az orosz hídfőállás kiépítéséről, a zöm átkeléséről, az egész orosz hadsereg elsáncolt táborban való elhelyezéséről szóltak. Aznap pedig, amikor végetért az orosz átkelés, fordulat állt be XII. Károly állapotában is, és képes volt mozgó fekhelyéről megszemlélni csatarendbe felsorakozott hadseregét.

A király helyett vezénylő Rehnschiöld sem a hídfőállást nem rohanta meg, sem az átkelést nem zavarta, sem az orosz tábort nem támadta meg, hanem egész idő alatt Poltava irányában hátravontan tartotta csapatait, hogy legyen elég tere az ellenségnek. Miután immár a teljes orosz haderő a vele azonos parton volt, uralkodója elképzelésének megfelelően a szabad térséggel együtt felkínálta a csata megvívását.

Az orosz hadak azonban elsáncolt táborukban maradtak, és nem mutattak hajlandóságot a csata elfogadására. A svéd seregek viszont semmit sem lazítottak a Poltavát körülfogó gyűrűn, az orosz fősereg puszta megjelenésével nem lehetett elérni az ostrom félbeszakítását. I. Péter erre úgy döntött, hogy a svéd ostromgyűrűhöz közelebb, délebbre helyezteti át megerősített táborát. Azonban ezzel is csak azt érte el, hogy XII. Károly változtatott hadai felállásán, ezúttal már gyalogsága döntő részét Poltavától északra-északnyugatra helyezte el lovassága egy részének fedezetével, míg a déli terepszakaszon a málhaoszloppal együtt csak a szükséges csekély gyalogság és lovasság maradt. A lovasság zöme az erődtől nyugatra várta harcbavetését.

Addig azonban még öt nap telt el. Ezalatt a Vorszkla partján levő új táborát a cár nemcsak erősen elsáncoltatta, hanem egymástól 200-200 méternyire kelet-nyugati irányban a sáncok előtt védműveket is állíttatott. Ezt követően erre merőlegesen Poltava irányában még négy további, egymástól ugyancsak 200-200 méternyire levő védművet is elhelyeztetett. A szinte föld-fa-erődrendszernek tekinthető komplexum egyik oldalon a folyóra, másik oldalon egy széles, vizenyős területre támaszkodott, és egy viszonylag szűk területet fogott át. Ennek kiépítését a svéd hadak figyelemmel kísérték, de semmi módon nem zavarták. Intézkedéseivel I. Péter nyilvánvalóvá tette, hogy még mindig kerülni kívánja a nyílt csata megvívását, holott a táborban elhelyezett 30 000 gyalogosával, 10 000 lovasával és 72 tábori ágyújával legalább kétszeres túlerőben volt az ostromgyűrűből vele szemben felvonultatható svéd erőkkel szemben.

A svéd hadvezetés viszont úgy ítélte meg a helyzetet, hogy az ellenséget, amely bezárta önmagát, s amelynek csak északi irányban van szűk áteresztésű menekülési lehetősége, meg kell támadni. A június 26-i haditanácson meghatározták a csatarendet, és még aznap kiadták csatával kapcsolatos parancsokat. Az uralkodó úgy döntött, hogy Rehnschiöld tábornagy legyen a vezénylő főparancsnok, a gyalogság élén Löwenhaupt altábornagy, a lovasság élén Creutz generális-főstrázsamester vegye át a parancsnokságot.

Az akkori naptár szerinti június 27-én, mai időszámításunk szerint július 8-án hajnali 2 órakor csendes riadó volt a svéd táborban, hogy a hadvezérek napfelkeltére csatarendbe sorakoztathassák a haderőt. A gyalogság négy párhuzamos hadoszlopban állt fel, a lovasság mögöttük hat ugyancsak párhuzamos hadoszlopot alkotott.

Amint a Nap felbukkant a horizonton, megindultak a hadoszlopok. Az orosz táborban az őrség a helyén volt, azonnal eldördültek a riadólövések, megverték a dobokat, és a lovasság sietve felsorakozott a védművek mögött. Erre a svéd lovasság a gyalogság elé ment, áthaladt a védművek között, és rohamozott. A roham óriási ereje szinte elsodorta az orosz vonalakat. A közben vonalba fejlődő svéd gyalogság jelentősebb veszteség nélkül követhette a lovasságot.

A négy előretolt védmű megrohanása azonban már nem volt váratlan, azon a svéd gyalogság egyharmada fennakadt, és Roos generális-főstrázsamester vezényletével elkeseredetten küzdött birtokbavételéért. Menysikov visszarendelt orosz lovasságát közben a svéd lovassvadronok ugyan üldözték, de a terepet jobban ismerő orosz kötelékek súlyosabb veszteség nélkül vissza tudtak vonulni táboruk sáncai mögé.

Ugyanebben az időben Rehnschiöld azon fáradozott, hogy a védműveken áthaladt, de három egymástól eléggé elszakadtan előrenyomuló csoportban harcoló gyalogságot valamiképpen csatarendbe szervezze. Az orosz gyalogság még egészében a sáncok mögött tartózkodott, és különösen nagy veszteséget okozott az elsőként a délnyugati táborrészhez kiérő svéd gyalogságban.

Rehnschiöld a támadás hatékonyságának fokozására mindenképpen el akarta érni, hogy egy időben a teljes gyalogság nyugatról és a teljes lovasság északról rohamozzon, mivel ezen a két oldalon nem volt elsáncolva az orosz tábor, és nyugat felől a folyónak lehetett volna szorítani az orosz erőket. Ennek elérése érdekében Löwenhauptot a gyalogság megfelelő átcsoportosítására utasította.

Az altábornagy ezt az ellenséges tűzben veszélyesnek tartotta, és kitartott a már megkezdett délnyugati roham folytatása mellett, mivel a mozgó fekhelyén katonái között tartózkodó XII. Károly is erre tüzelte. A király közbeavatkozása, mivel a teljes vezényletet nyilvánosan tábornagya kezébe helyezte, zavart okozott a svéd hadvezetésben. Végül is a tábornagy érvényesíttetni tudta akaratát, azonban drága időt vesztegetett el, és ez sok svéd harcos életébe került, mivel a sáncok mögül az orosz gyalogság folyamatosan tüzelt.

A csata második fázisát az a közel két óra jelentette, amely idő alatt a svéd erők átcsoportosítását végrehajtották az oroszok elől fedett terepen. Ennek eredményeképpen valóban sikerült a klasszikus csatarend kiépítése, középen a gyalogsággal, két szárnyon a lovassággal, de ezáltal a közvetlen veszélytől megmenekült az orosz tábor.
A heves kezdeti rohamozást ugyanis szünet követte, és ez lehetővé tette az orosz cárnak, hegy a védműveken keresztültörni kényszerülő és ezáltal jelentősen meggyengült ellenségével szemben saját erőit a táboron kívül és a svédek előtt ugyancsak fedett terepen maga is ebbe a klasszikus csatarendbe állítsa fel.

A csata első fázisában elszenvedett veszteségek mértéke nem ismert, de azok nélkül is nyomasztó volt az orosz fölény. Az orosz gyalogság 42 zászlóalja sorakozott fel középen két vonalban, míg vele szemben csak 8 svéd gyalogzászlóalj tudott mindössze egyetlen vonalban felállni. A szárnyakon az orosz lovassági fölény megközelítőleg ugyanilyen mértékű volt. A tüzérségi támogatást pedig össze sem lehetett hasonlítani, hiszen az oroszok 72 ágyújával szemben a svédek csak 4 löveget tudtak felállítani.

Ellentétes volt az erkölcsi hatás is, amelyet az a tény okozott, hogy a kölcsönös csatarendbe sorakozás idején még mindig folyt az orosz táborra merőleges négy védmű birtoklásáért vívott harc. Ebben az ott bevetett svéd gyalogzászlóaljak szinte teljes egészükben elvéreztek, a maradék pedig, amelyet a védművekből előretörő orosz gyalogosok Poftava felé visszaszorítottak, fogságra adta magát.

A csata mindent eldöntő harmadik fázisát a svéd vonalaknak a vizenyős talajon szükségszerűen lassú előrenyomulása vezette be. Amint az addigi fedett terepszakaszról kijutottak a svédek az orosz tábor elé, megdöbbenve kellett a vezénylő parancsnokoknak tapasztalniuk kellett az orosz tábor meglepetésszerű megtámadásáról szó sem lehet. Ugyanis számukra váratlanul a táboron kívül előttük állt a teljes orosz haderő.

Visszakozásra Rehnschiöld nem is gondolt, hanem vékony vonalát habozás nélkül nekiküldte a félelmetes túlerőnek. Azonban mielőtt még megközelíthette volna a svéd vonal az orosz első vonalat, megszólaltak a tábori ágyúk, és rettenetes pusztítást végeztek benne. .Ám a svéd harcosok rendületlenül mentek előre, és Löwenhaupt altábornagy az általa vezetett jobbszárny szuronyrohamával átmenetileg meghátrálásra tudta kényszeríteni az orosz vonalakat. Creutz lovassvadronjai ezt látva, a kezdeti sikert azzal fokozták, hogy az itt elhelyezett ágyúkat váratlan rohammal birtokba vették.

A hadi helyzet azonban rövidesen a tényleges erőviszonyoknak megfelelően alakult. A Menysikov vezénylete alatt álló orosz lovasság I. Péter utasításának megfelelően kétoldalú átkarolást hajtott végre, és elsőként Creutz lovasságát támadta hátba a vele szemben álló szárny. A kibontakozó lovascsata lehetőséget adott az orosz gyalogság vonalainak helyreállítására. Miközben a jobbszárnyon a svéd vértesek még helytálltak az orosz dragonyosokkal szemben, a svéd gyalogság vonalát sikerült az orosz gyalogosoknak átszakítaniuk, és véres kézitusára került sor. A balszárny mozgása volt a vizenyős terepen a legnehezebb, ott a svéd lovasság előrenyomulása el is akadt. Ennek következtében a balszárnyon a gyalogsági vonalat az orosz gyalogosok még könnyebben át tudták szakítani, és a vereséget a lovasok még súlyosabbá tudták tenni.

A megrendült svéd gyalogzászlóaljak visszavonulása hamarosan fejvesztett menekülésbe csapott át. A gyalogosok mindkét szárnyon magukkal ragadták a lovasokat is. Hiába vitette magát XII. Károly mindíg oda, ahol legsúlyosabbnak ítélte a hely zetet, hiába igyekezett ellenállásra buzdítani harcosait, a nyomasztó túlerővel szemben hadereje tehetetlen volt.

Az egyre növekvő zűrzavarban az orosz gyalogság szétlőtte a svéd király mozgó ágyát, az uralkodó életének megmentésére Löwenhaupt még egyszer meg tudta állíttatni gyalogosait, hogy inkább ők áldozzák fel életüket. Az uralkodót lovon próbálták kimenteni a csata forgatagából, ám az oroszok a lovat is kilőtték alóla. Végül egy másik lovon mégis sikerült hátrajuttatni XII. Károlyt.

Eközben Rehnschiöld a jobbszárny élére állva, személyes példájával akarta ellenállásra ösztönözni menekülő gyalogosait. Ám hiába, az orosz szuronyok elől tömegesen hátráltak a svéd harcosok, és a magára maradt főparancsnok orosz fogságba esett. Ugyanígy járt a balszárny lovasságával Hamilton generális-főstrázsamester is, aki alig tudott beavatkozni a küzdelembe. Vele együtt esett fogságba Miksa, württembergi herceg, aki a dragonyosezrede élén szinte egyedül vette fel a harcot az oroszok ellen. A svéd csatarend teljes összeomlása, a véres menekülés közepette az üldöző orosz alakulatok kijutottak a svéd király főhadiszállásához is, és foglyul ejtették Piper grófot, udvari kancellárt és Hermelin grófot, kancelláriai tanácsost, az uralkodó legfőbb politikai tanácsadóját is, akik királyuk akaratából kénytelenek voltak vele tartani a csatában.

A fejvesztett menekülőket Löwenhaupt a csatatértől viszonylag távolabbi málhatábornál gyülekeztette. Ám a harc újrafelvételéről szó sem lehetett. Déltájban megszűnt a svéd ellenállás. Az orosz cár, aki személyesen vezényelte diadalra hadait, és a közelharcból is derekasan kivette részét, megelégedett a csatatéren kivívott sikerrel, nem rendelte el az ellenség üldözését.

A harc színhelyén mintegy 4000 halottat és 5200 sebesültet hagytak a svéd hadak. A sebesültek egy részén kívül később még mintegy 2800 fő esett orosz hadifogságba. A foglyok között 5 generális és 186 tiszt volt, a döntő hányadot az egyszerű harcosok tették ki. A halottak meghatározó többsége a svéd gyalogzászlóaljakból került ki. Menekülni a lovasoknak volt inkább módjuk.

Löwenhaupt altábornagy a gyülekeztetett vert haddal, a királyt fedezve, délután déli irányban elvonult. Tíznapos erőltetett menet után elhagyta az Orosz Birodalmat, és az oszmán fennhatóságú Besszarábiában táboroztatta le hadait. A svéd uralkodó törzsével Benderben szállt meg, és onnan próbált tevékenykedni az oroszellenes oszmán hadüzenet érdekében, miközben az ismételt orosz békeajánlatot ebben a vert helyzetben is visszautasította.

A győztes orosz hadsereg, miután összeszedte halottait - 1360 főt, köztük 1 generálist és 51 tisztet -, valamint sebesültjeit, - 3460 főt, köztük 2 generálist és 112 tisztet -, visszavonult a táborába.