Gencsy Tibor huszár főhadnagy

Ismét jelentős évfordulóhoz érkeztünk, a második világháború magyar szempontból egyik legdrámaibb eseményéhez, Budapest 1944-45-ös ostromához. 70 évvel ezelőtt, heves harcok árán január 17-ére sikerült a Vörös Hadseregnek elfoglalnia Pestet. A lakosság megtapasztalhatta a nemzetközi jogokat semmibe vevő diadalittas horda példátlan kegyetlenkedését, sebesültek, foglyok lemészárlását, a lakosság kirablását, ártatlan civilek elhurcolását, nők ezreinek meggyalázását. Ezzel egy időben a Köröndön nyilvános akasztásokat tartottak a kommunisták, mindezekkel megszilárdítva Buda védőinek végső elszántságát és kitartását. A sorozat korábbi epizódjaiban a védelem küzdelmeit elevenítettük fel, ezúttal egy huszártiszt közvetlen tapasztalataiból idézünk. Beszámolója alapján mintegy testközelből láthatjuk a gigászi küzdelem egy-egy epizódját. Gencsy Tibor huszár főhadnagy végig harcolta a II. Világháborút. Részese volt az 1941-es győztes szovjetúnióbeli hadjáratnak, a Délvidék felszabadításának, és az 1944-es lengyelországi harcoknak. Hazatérve azonnal az alföldi csaták közepében találta magát, hogy fokozatosan hátrálva végül Budapest védelmére vezényeljék. Számos kitüntetés mellett megkapta a német vaskeresztet is. A kiváló csapattiszt, aki legendás bátorságáról volt híres, és akiért rajongtak katonái, tíz évvel ezelőtt személyesen mesélte el nekem a történetét, amelynek vonatkozó részletét hallgassuk meg tőle, a vele készült interjúban.

„…A tiszaugi védelmi harcok után Érdre irányítottak, onnan dobtak át Tökölre, a Csepel szigetre. Rövidesen parancsot kaptam, hogy két rohamszakasszal foglaljam vissza a Kis Dunánál fekvő Szigetcsép melletti Angyal-szigetet. A parancsot teljesítettem. Támogatásunkra ún. Szálasi röppentyűket vetettek be, ami a szabotázs határát súrolta, hiszen tíz ilyen lövedékből kettő, ha robbant… Másnap tartalékként az egyik tököli iskolában lettem elhelyezve. Az ellenség kora hajnalban újra megkísérelte az áttörést, miközben az ezredparancsnokság mögöttem nyolcszáz méterre aludta édes álmát. Az ellenséges csapatok sűrű fürtökben közeledtek a vasútvonalhoz, ahol embereimmel védőállásba mentem. Az oroszok rohamvízzel, azaz vodkával erősen átitatva rohamoztak, valószínűleg egy büntető alakulathoz tartoztak. Elég óvatlanul jöttek, így egymás takarásában egy-egy jól célzott lövedék két-három testet is átütött...

Közelebb érve szétszóródtak és a falu mögül igyekeztek a hátunkba kerülni. Harc közben közvetlen közelről sok érdekes jelenetet figyelhettem meg. A rablás, a zsákmány az oroszoknál sokszor fontosabb volt, mint az élet. Első sorban a „csaszit”, az órát keresték, mindkét karjukat telerakták vele. A rekordot mégis egy elesett román katona tartotta, tizennégy karórát számoltunk meg rajta! Az oroszok a rabláson kívül főleg a nőket hajkurászták. Az említett utcai harc közben látom, hogy három szovjet katona heves lövöldözés közepette egy menekülő nőt vesz üldözőbe. A két hátulsót sikerült „leállítanom”…, közben Ádám András huszárom egy ellenséges katonával dulakodik. A nap a szemembe süt, nyolcvan méter távolságból egy egyenes golyó a szovjet katona kiálló fenekébe Ádámot kimenti szorult helyzetéből. Remélem ma is él, s talán az orosz is megúszta ennyivel…Másnap, némi harckocsi támogatással ellentámadás. Az ellenség már nem ugyanaz, remekül álcázott gödreikben komoly ellenállást tanúsít, legtöbbjükkel nyak-, és fejlövéssel végeztünk. Ezekben a harcokban esett el két kedves, Ócsáról való emberem, Nagy János őrvezető és Bán János szakaszvezető. Mindkettő remek képviselője a magyar katonának, a magyar parasztnak! A tököli harcok után Lakihegyre vonultunk vissza, majd átdobtak bennünket a Mogyoród – Fót hevenyészett védővonalra. Karácsony este Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. Számomra megkezdődött az utolsó felvonás. A következő védelmi harcokat Rákospalotán és Újpesten vívtuk. A Belváros felé hátrálva a Baross utcába jutottunk, ahol egy zárt udvaron a bomba ráborította az emeleteket az utolsó két lovamra, amelyek a mozgó konyhát húzták. Utolsónak megmaradt kitartó embereimmel a Papnevelde vastag falai közé vettem be magam a Cukor és a Prohászka utca kereszteződésénél. Nagyszerű 43-as mintájú Mauserommal a kapuban állva alacsonyan repülő Sturmovik szovjet bombázón gyakoroltam a szárnyasvad lövésnél alkalmazott előretartást, hasba is lőttem, de annyi volt neki, mint a bolhacsípés…Közben gránát csapódott az iskola falába, tizennyolc szilánk fúródott belém kötéstől lefelé. Erős vérzés, a sípcsontom kilátszott, de megúsztam, csizmát, nadrágot többé nem tudtam húzni. Itt, a Papnevelde falai között vesztettem el utolsó emberemet ebben a háborúban, Glávics őrvezetőt, a zárt udvarra becsapó gránát ölte meg. Mozgó konyhánkat betoltuk a Veres Pálné utca 10. számú ház bejáratához, a kapuba megmaradt utolsó embereimből őrséget állítottam. Itt lakott Almássy Orsika, nála rejtőzködött papi ruhában Kállay Kristóf ( a volt miniszterelnök Kállay Mikós fia )Urbán Péter, egy Jankovich nevű tüzérfőhadnagy, továbbá Déri Sári, és egy Margó nevű zsidó lány az Arizonából. ( népszerű mulató )Ezzel sikerült őket megmenteni a nyilasoktól. A pesti oldalt az oroszok lassan elfoglalták, a hidakat a visszavonuló németek felrobbantották, így végleg Pesten maradtam, sebesülésem miatt félig civilben. Katonáim civilbe öltöztek, és megúszták. A háború utolért és bekerített. Sok mindent láttam, sokat hallottam, de a legerősebb jelzők is kevesek ezek élethű visszaadásához…”

Gencsy Tibor később a kommunisták börtönébe került, megjárta a Fő utcát a váci börtönt és Márianosztrát, volt szénlehordó munkás és vadőr. Közben át-átszökött a határon Ausztriába, ahol álnéven több gátversenyen indult és győzött. Lebukás, újabb börtön, míg végül, évek múltán ismét visszakerülhetett szerelméhez, a lóhoz. A visegrádi Gizella majort igazi lovas központtá alakította, a szakma a telivérek legjobb szakemberei között tartotta számon.

Gencsy Tibor kiváló képviselője a bátor, félelmet és megalkuvást nem ismerő magyar huszártisztnek, hazafinak és kiváló sportembernek.

Legyen a példaképünk!

lejegyezte:

v.Győrffy-Villám András
forrás: Győrffy-Villám András Az utolsó huszárok (2007. Tapolca-Diszel, Balaton-felvidéki Szabadidő Sportegyesület)