Hatvan éve történt

Borús őszi reggelre ébredtünk. Aznap nem kellett iskolába mennünk, ami nem okozott szomorúságot, de valami volt a levegőben. Furcsa, soha nem hallott hang, száraz kelepelés szólt Pest felől, s kérdésemre apám azt mondta, hogy géppisztoly…

Kitört a forradalom! Az elején mindenki felkelésnek hívta, s nagyon izgalmas napok következtek. Édesanyámmal jártuk az utcákat, a Bem rakpartról láttuk, hogy a Margit hídon egy tank áll, magyar zászlóval a tornyában, és tömeg veszi körül. Hirtelen valahonnan géppuska szólalt meg, mi pedig berohantunk az egyik kapu alá. A házmester bezárta előttünk a kaput, de néhány férfi felháborodott követelésére végül kinyitotta a fedezéket keresőknek. Később Rózsadombi lakásunk ablakából láttam, amint egy fegyveres fiatalokkal megrakott teherautó jött a Tégla utcából, és fordult a Bimbó útra, elől lövésre kész puskával hasaló fiúval, egyenesen a rendőrségre mentek további fegyverekért. A Széna téren nagy barikádot építettek vasúti kocsikból, és az épülő földalatti felvonulási tornyából nemzeti színű karszalagos fiatal őrködött puskával, a közeli ipari tanuló iskola diákja lehetett.

Pesten nagynénémmel a Bakács téren láttam egy friss sírhantot, elesett fiatal felkelő sírját. Boldogan számoltam a magyar tankokat, úgy éreztem, hogy csak mi győzhetünk! S amikor november 4-én éjszaka levonult a család az óvóhelyre, hallgattuk a becsapódó aknák rettenetes hangját, Majerné sopánkodását, hogy ő csak akkor jön fel, ha megjöttek az ENSZ-csapatok, izgultunk, ha valaki elment kenyérérért, s napközben nővéremmel a kis udvarról néztük a repülőket, mert azok is jöttek… S amikor végre feljöttünk, a Mártírok útján láttam a végeláthatatlan sorokban vonuló orosz harckocsikat, páncélautókat és ágyúkat, amint a szétlőtt sarokházak kulisszái között igyekeztek a végjáték felé. Erkélyünkről néztem, hogy ég a Budai Várban a Levéltár épülete éjjel és nappal, hiába kenték fel az egyetemista harcosok smírszappannal az Ostrom utcát, a tankok végül is csúszkálva, de feljutottak, és elnyomták a védőket. És láttam a nagy fiúkat, akiket a grundról ismertem, akik sietve pakoltak, hogy disszidáljanak, mert már nem volt értelme az ellenállásnak, és tudták, hogy a bosszú következik.

Sok elemzést, visszaemlékezést hallottam azóta reformkommunistáktól, okoskodó értelmiségiektől, rózsadombi szalonforradalmároktól, de azokban a napokban sehol sem voltak. A Corvin közbe, a Széna térre, a Tűzoltó utcába, a Baross térre, a harcok színhelyére valahogy nem találtak oda… Csak a magyar nép, a munkások, az egyetemisták, a Pesti Srácok szálltak szembe a vörös világhatalommal, hogy ismét megmentsék a magyar becsületet, hogy példát mutassanak a világnak bátorságból és hazaszeretetből! Pongrácz Gergey, Gérecz Attila, Fónay Jenől, Mesz János, Szabó bácsi, Németh Bálint, Bocskay T.József, Wittner Mária és bajtársaik érdeme, hogy továbbra is emelt fővel nézhetünk a nemzetek szemébe.

Legyenek a példaképeink!

Tapolca, 2016. október

v.Győrffy-Villám András

Címkék