November 4.

Vajon van-e nemzet a világon, amelynek az év minden hónapjára esik egy történelmi esemény, amely örökre emlékezetes marad? Bizonyára akad. Nekünk, magyaroknak a november a tragikus közelmúltat idézi fel, a forradalom csodálatos győzelme után a mérhetetlen csalódás napjait.

Csalódás? Ugyan miben? Hogy a Szovjetunió végleg kivonulna egy olyan országból, amelyet egyszer már elfoglalt, megszállt, kirabolt és elnyomás alatt tartott? Hogy tiszteletben tartja Magyarország kinyilvánított semlegességét?

Vagy csalódás a Nyugat ígéreteiben, hogy tartsunk ki, vagy hogy egyszer, egyetlen egyszer mi vagyunk a fontosabbak nem a Közel-keleti válság, éppen Szuez? Házunk pincéjében Majerné az ágyúdörgés közben azt ismételgette: ” Addig nem megyek fel, amíg meg nem jönnek az ENSZ csapatok! ” Szegény élt még vagy harminc évet, de rövidesen kénytelen volt feljönni.

Vagy lehetett-e (lehet-e) csalódni a kommunistákban, hogy beletörődtek a hatalom elvesztésébe, hogy fontosabb-e nekik, mint a Haza (haza?!) Esetleg a Szolnokról hazudott, valójában Ungvárról rádión sugárzott hazaáruló Kádár beszédben, amelynek magyartalan stílusát még vagy három évtizedig „élveztük”.

Csalódás, mert nem hittük milyen kegyetlen lesz a megtorlás, ami a kommunizmus jellemzője Lenin óta, Szamuelyn, Sztálinon, Rákosin keresztül a forradalom leverését követő bosszúhadjáratig.

A megtorlás 280 ismert kivégzettjéhez képest Haynau a maga 120 halálos ítéletével csak szerény gyakornoknak számít. Tóth Ilona, Mansfeld Péter, és a többiek, azok is, akik hittek a kádári amnesztia ígéretben és visszajöttek Nyugatról szolgáljanak örök tanulságul, hogy a kommunista soha nem bocsát meg, nincs irgalom. Még a korábbi padláslesöprő elvtársnak sem! Nagy Imre halálával megfizetett korábbi tetteiért, saját elvtársai juttatták a purgatóriumba.

Miközben tisztelettel emlékezünk a hős forradalmárokra, a Corvin köziekre, Práter utcaiakra, Széna tériekre, Pongrácz Gergelyre és bátor társaira, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a rendszerváltás utáni felelősségre vonások elmaradtak. Elévülés, jogi csűrés-csavarás, bírói ügyeskedés jelezte, hogy a bolsevik polip karjai messzire nyúlnak és megszámlálhatatlanok.  A szokásos elv, azaz a bírói függetlenség paródiája zajlott! Függetlenség, mitől? Leginkább a tisztességtől, méltányosságtól, igazságosságtól! Sem hazaáruló politikus, sem vérbíró, sem fegyvertelen tüntetőkre sortüzet vezénylő tiszt, muszkavezető vagy kegyetlenkedő pufajkás nem kapott méltó büntetést!

Békében halhatott meg az összes gyilkos és politikus bűnöző Péter Gábortól, Tutsek Gusztávig, Dudás Istvántól Biszku Béláig. A keresztény tanítás a megbocsátásról szól. Elismerem, gyarló vagyok, nekem a megbocsátás Isten dolga, egyedül Ő tökéletes. De mi, földi halandók hogyan bocsáthatnánk, meg miközben a még élő, fogatlan, ágyba vizelő bolsik naponta röhögnek a képünkbe?! Emlékeznek, koszorúznak, „ellenforradalmaznak” rendezvényeiken lépni sem lehet a sok vörös csillagtól (Btk.?!). De felbátorodott utódaik is köztünk járnak, tapsikolnak a magyarverő antifáknak, büntetlenül uszíthatnak a Facebookon.

November 4. Nővéremmel a lakás legvédettebb szobájában alszunk matracokon, éjfél felé Apu felébreszt, gyorsan le az óvóhelyre, a lépcsőházban csak elemlámpával világít. Odalent már sokan vannak, az ágyúdörgés és az aknák robbanása megremegteti a házat. Megint „felszabadítottak!”

v.Győrffy-Villám András