Vitéz Székely Ákos vezérkari százados

A 2.páncélos hadosztály a Dnyepertől délre, Ottinya környékén igyekezett a szovjet áttörési kísérleteket meghiusítani. 1944.július 20.-án a szovjet csapatok kierőszakolták az áttörést, aminek következtében a magyar hadosztályokat nyugat felé vissza kellett vonni. Hogy az Ottinyától Dolinán át a Kárpátok felé vezető egyetlen járható utat a visszavonulás számára szabadon tartsa, Székely vezérkari százados saját elhatározásából Pismienczynál hídfőt alkotott, és annak védelmi harcát személyesen vezette. Ezzel elérte, hogy valamennyi magyar alakulat veszteség nélkül vonulhatott vissza. Másnap Luchowcsénál maroknyi védő seregével fogta fel a megújuló és egyre nagyobb arányokat öltő szovjet rohamokat. Ezzel lehetővé tette, hogy a mögöttes részek csapatai újból felfejlődjenek és felkészülhessenek a további támadásokra. Utoljára felrobbantotta a hidat, ezzel is időt adva a saját csapatok átcsoportosítására, majd késő éjjel érkezett meg Rozulna községbe, ahol az ellenség már a hadosztályparancsnokságot támadta. Székely vk.százados csoportjával házról házra harcolva sikeresen kiverte az oroszokat a községből.

A magyar páncélosok a Lukwai hídnál kerültek ismét szembe az ellenséggel. Székely Ákos a legelső ellentámadásra induló harckocsira felállva vezette a harcot, majd amikor a páncélost kilőtték, leugorva gyalog vezette tovább embereit. Ekkor a szovjet katonák már olyan közel voltak, hogy az út mentén húzódó árkok egyikében sajátok, a másikban oroszok harcoltak.

Itt kapta Székely százados az első sebesülését, egy jobboldali mell lövést. Súlyos vérzéssel az árokparton feküdve vezette tovább a tüzet, amíg utasítására felvonultattak két tábori tarackot, amelyek azután utat nyitottak az ostromlók soraiban, bár a terület még mindig géppisztoly és golyószóró tűz alatt állott.

Amikor egy bajtársa egy páncélossal odaérkezett, hogy hátravigye, felfeküdt ugyan rá, de ismét előre irányította csapatát. Ekkor újból megsebesült, és mire a dolinai kötözőhelyre vitték, már nyolc sebből vérzett. Sebesüléséből felépülve ismét szolgálatba lépett, híven az eskühöz, példával elől járva.

Kimagaslóan vitéz és önfeláldozó magatartásáért a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet kapta azzal, hogy „ az önfeláldozásig terjedő legnagyobb áldozathozatalra is mindenkor kész vezérkari tiszt ragyogó példáját adta”...

Legyen a példaképünk!

Forrás: Honvédségi Közlöny, 1945 január 16.
Közölte: v.Győrffy-Villám András.